Amikor ennek a blognak az ötlete felsejlett bennem, akkor még számos világot megváltó ötlet burjánzott a fejemben. Tettvágytól duzzadva vágtam neki a nagybetűs felnőtt életnek. Aztán elrepült 3 év és én újra abban a lakótelepi kis lakásban élek, ahonnan 5 éve elindultam.
S, hogy mik történtek ez idő alatt?
Egyetlen blog bejegyzés nem fogja tudni elbírni az elmúlt évek történéseit. Viszont, ha röviden össze kellene foglalnom, akkor az 5 évben volt pár szakításom, munkahelyem, költözésem. Ezernyi elhullajtott könny, milliónyi kétségbe esett és tanácstalan perc, megszámolhatatlan görcsbe rándult másodperc. Mindössze 20 voltam, amikor a szülői házat elhagytam és 25 évesen, teljesen leamortizált lélekkel haza tértem. Nem fogok politizálni, semmilyen kormánypártot szidni, mert azt hiszem, űzik ezt az ipart elég erősen mások helyettem és nem politizálok, mert nem érdekel. Azt viszont soha, egyetlen bejegyzésemben sem akarom tagadni, hogy mennyire is nehéz a mostani, életbe kilépő vagy már kilépett fiatal élete. Mindig könnyebb bűnbakot keresni, miközben a valódi bűnössel, aki az elbaszott életünkről tehet, nos, vele minden reggel találkozunk a tükörben.
Haladjak visszafelé az életben? Megtehetem ezt is. Először persze néma tisztelettel adózom mindannak a huszonéves fiatalnak, akik küzdenek az életben maradásért és az önálló élet fenntartásáért. Bátor dolog, nem veszélytelen és lelket rázó. Én 5 évig próbáltam egy másik nagyvárosban élhető életet biztosítani magamnak vagy a páromnak, de be kellett látnom, hogy ez egy szélmalomharc. Szerencsés flótás vagyok, mert volt hova haza térni. Volt egy szoba ebben a világban, ami engem tárt karokkal várt és van egy családom, akik mindent megtettek és megtesznek azért, hogy talpra álljak. Viszont ez a harc csak az enyém. Újra a rajt kockán állok, ahonnan elindultam. Már rég nem a szerencse hatos dobásra vágyom. Ha csak egyet léphetek előre, akkor elfogadom és örülök annak az egy lépésnek is bármennyire is apró az előre haladás. Előre haladok és ez a lényeg, nem pedig az, hogy mégis mennyit. Újra építem az életem teljesen a nulláról. Anyagilag, lelkileg leépülve, de mégis a legnagyobb örömmel és megkönnyebbüléssel tértem haza.
2 hónapja már lassan, hogy újra a szülőhelyemen élek. Próbálom felvenni a kisvárosi – már amennyire az – élet ritmusát. Újra tanulom a régi életem, amit magam mögött hagytam és élvezem az időt, amit magamnak ajándékoztam ennyi idő után.
Hogy értem azt, hogy időt ajándékoztam magamnak?
A tervem nagyon egyszerű volt. Az elmúlt időszakokban, míg haza nem költöztem, nem nagyon volt időm magamra. Dolgoztam, háztartást vezettem, bevásároltam más szóval túléltem. Mivel a saját lábamon álltam, már régen tudtam, hogy az én idő valahol elvész a mókus kerék pörgésében. Nincs idő azon agyalni, hogy éppen milyen aktuális probléma nyomja a lelkünket, vagy éppen vakarja az agyunkat. Hiszen holnap főzni kell valamit, a fürdőszobát meg úgy ekte az egész lakást ki kell takarítani. Viszont, ha már itt vagyunk, a spájz is kezd üresedni, meg a hűtő. Mennyi is maradt az albérlet kifizetése után? Hm. Konkrétan mehetnék koldulni. Jó, ne essünk túlzásokba, de jobb, alaposan átgondolni azt a bevásárlást.
Tehát, mikor ezer meg egy ilyen hasonló gondolaton pörög az agyunk, nincs idő saját magunkkal foglalkozni. Pontosabban nagyon minimális az idő, amit magunkra tudunk fordítani. Haza költözésem óta itthon ülök. Szerencsére nem kellett azonnal munkába álljak és volt időm arra, hogy átgondoljam az elmúlt éveimet, döntéseimet, történéseket.
Most itt állok, pár kockával előrébb és boldogabb vagyok, mint valaha. Bár nem dolgozni, hanem tanulni készülök, de így is nyugodt vagyok. Örömmel tölt el, hogy jó pár nehézsúly vetődött le a vállamról. Sokkal megnyugtatóbb, hogy hó elején nem kell nyitnom a tárcám és mázsás árat fizetnem azért, hogy lakjak valahol, fizetni egy olyan lakásért, ami nem az enyém.
Hogyan tekintek a jövőre? Mik a terveim?
Őszintén szólva, egyelőre csak éppen, hogy az orromig látom a jövőt és ettől még nem kerül görcsbe a gyomrom. Néha hagyom, hogy az élet sodorjon, de közben azért én is csapok párat az evezőmmel, hogy azért megfelelő irányba sodródjak. Így élek most. Élvezem a családom és az itteni barátaim közelségét. Építgetek mindent tégláról téglára és próbálom magam mögött hagyni a poklot. Persze nem teljesen volt ez pokol, mert számos csodás dolog történt velem, de végső soron el kell ismernem, hogy nagyon sok nehéz időm is volt.
Továbbiakban majd arról szeretnék írni, hogy mik voltak, mik vannak és mik várhatóak még. A fanyar humor is megjelenik, de lesznek nagyon mélyen szántó írások is. Úgy érzem, szükségem van erre. S bár nem teljesen kendőzetlenül, de végtére is nagyon őszintén fogok írni, mert minden hozzám hasonló fiatalnak tudnia kell, hogy nincs egyedül a háborúban. Nem miden a flitter és a csillogó instagram fiók. Sajnos sokszor a mosolygós képek mögött, borús felhők gyülekeznek, vagy éppen tombolnak és erről másoknak is tudni kell.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: