Annyira szép, amikor éppen költözünk és szembe jönnek velünk a jobbnál jobb praktikákkal fűszerezett cikkek. Ezek a jól megkomponált írások azonban sehol nem írnak arról, hogy egy szakítás után, hogyan hagyd el a csatatérnek számító lakást. Nem ír arról, hogyan keress tovább albérletet úgy, hogy ne halj éhen, mire mindent kifizetsz. Bírd ki közben, hogy romokban a párkapcsolatod, állj helyt a munkahelyen és közben mosolyogj, miközben úgy kell tenned, mintha minden rendben volna. A nagy büdös fenét!
Újra összepakolva…
Hogy is van ez? 8 vagy 9?
A fent megírt számok összege az én költözéseimnek a száma. Van, aki most talán mélységesen sajnál, de Karinával mi lerendeztük ezt annyival, hogy én már hobbiból űzöm, amolyan sportként a költözést. Jót nevettünk rajta, miközben újra felcímkéztem rutinosan egy dobozt, ami már visszafelé költözött, ide, haza.
Az első költözésem nyilván a szülői ház elhagyása volt. Akkor még nem okozott komoly logisztikát a személyes holmijaim A-ból B pontba való szállítmányozása. Nos, 5 évvel később 4 hétvégi fuvar és végül egy tranzit segítségével sikerült, mindet eljuttatnom oda, ahová akartam. Hihetetlen, de a holmijaim nagy részét, most elnyeli a szobám, a többi pedig a nagyszüleimnél landolt. A második és harmadik költözés két albérlet elhagyását jelentették. Mindkét albérletet villám gyorsan kellett elhagynunk, hiszen a tulajoknak szükség lett a lakásokra. Persze mindez, így leírva gyorsan pörgő kép kockáknak tűnhet, de nem így volt. Valahogy az élet mindig úgy hozta, hogy pont akkor kellett szedni a sátorfánkat, amikor városunk egyetemi diákjai kívántak visszaérkezni hozzánk, ami egyet jelentett a biztos halállal albérlet keresés szempontjából. A második albérletet már a saját otthonunkba hagytuk el, amit az akkori párom vásárolt meg a szüleivel. Eleinte próbáltunk szembe úszni az árral és albérletet találni, de ekkora már két tollas boldog gazdái voltunk, ahol őket nem látták szívesen. Végül is nem a papagájok okozták a legnagyobb fejtörtest, hanem bizony azok a bizonyos mocskos anyagiak. Akárhogy osztottunk szoroztunk nem jöttünk ki jól. Akkorra már látszott, hogy az albérlet árak fénysebességgel haladnak a csillagos égig. Tehát a saját lakás mellett döntöttünk.
Szakíts, ha bírsz és közben költözz!
4 év után, amikor már 2 éve a saját lakást élveztük, zátonyra futott a kapcsolatunk. Miközben próbáltunk tisztességesen elválni egymástól, nekem már egyedül kellett a lakhatási problémával megküzdenem, ami bizony nem volt egyszerű. Egyedül már képtelen lettem volna egy otthont biztosítani magamnak, de még nem akartam haza jönni. Szerettem a várost, idekötött a munkám, felépítettem egy életet és itt lett nagyon sok barátom. Igen, az érzelmeim vezérelték a döntéseimet. Ebből is tanulnom kellett. Tanultam is. Szóval miközben próbáltam magamat a padlóról felkaparni, azért is küzdöttem, hogy legyen tető a fejem felett. A segítség váratlanul és akkor jött, amikor kellett. Kolléganőm és egyben legjobb barátnőm velem egykorú lánya, pont akkor kívánta elhagyni a fészket, így karácsony előtt lett albérlet és lett egy lakótársam is, akivel osztozhattam a kötelező kiadásokon.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy így könnyebb a megélhetés, azzal most szeretném tisztázni, hogy nem, egyáltalán nem az. Bár nagyon jó áron kaptuk meg a lakást a rezsi és a közös költség mindkettőnk fél fizetését elvitte. Mondanom sem kell, hogy két húszon éves nem teli pénztárcával éli az életét. Miután leperkáltunk mindent mindenkinek gondoskodnia kellett a saját szükségleteiről és nekem még mellette ott volt az autóm is, amit nyilván tankolnom is kellett, csillagászati benzin árak mellett. Nem szenvedtem hiányt semmiben, de arra jó volt, hogy megtanuljam a pénzt értékelni és fontos döntéseket meghozni. Például, hogy szükségem van e bizonyos termékekre vagy csak éppen a szemem kívánja. Végül még 1 év előtt ezt a lakást is el kellett hagynunk, mert a tulajnak szüksége lett a lakásra. Én már addigra kint voltam a lakásból, mert kiköltöztem vidékre az akkori páromhoz, de sajnos a lakótársam sem maradhatott, így ő újra haza tért.
Újra itthon 🙂
Vidéken, majd újra a városban…. aztán Helló Nyíregyháza!
Vidéken mindössze pár hónapot töltöttünk. S bár albérletet nem fizettünk nekem a bejárás elvitte ismét a fél fizetésemet. Tehát nem voltunk sokkal előrébb. Nagy nehezen újra Debrecenben voltunk, de pár hónap múlva ez a kapcsolatom is zátonyra hajózott, így úgy döntöttem befejezem ezt a küszködő életet, felmondok és haza költözöm, hogy teljesen új életet kezdjek. Alig 1,5 év alatt 4 alkalommal pakoltam össze a cuccom. A lelkem nem volt nyugodt, akkor már tombolt, mert sehol nem éreztem már magam teljesen biztonságban és otthon. Addigra a sok költözés, ami az évek alatt lezajlott, már teljesen felőrölt engem. Biztos tetőt akartam, meleg otthont és mi műs nyújthatta volna ezt nekem a legjobban, mint a szülői ház.
Senki nem mondja el egy útjára induló fiatalnak, hogy egy lakás még nem lakás. Sokszor kell majd költözni, logisztikázni és mindeközben dolgozni, ügyeket intézni, meleg ételt varázsolni az asztalra, vagy éppen közben a lelkünk darabjait összeszedni. Erről senki nem ír. Erről mindenki hallgat. Pedig jó lenne erre is felkészíteni az útjára induló fiatalt. Én már biztonságban vagyok. Mi a helyzet a többiekkel? Vajon most hányan pakolnak egy dobozba? Vajon hányan keresnek ezerrel új otthont, miközben szorít a határ idő? Veletek vagyok! Ne izguljatok! Minden rendben lesz!
v